Sötétség
Sötétség. Süvítő szél és közelgő viharfelhők.
Egy élet most születik, egy másik most tűnik el.
Becsvágy, méreg, ártalom.
Kígyók marják egymást.
Tombol az orkán, s becsapódik piciny ajtón.
Nem félek, pedig lehet,
Hogy holnap már nem leszek.
Nem hallok semmit,
De érzem, ahogy közelít…
Már oly régóta várom,
S hozzám érkezett el!
A végtelen és meghatározhatatlan erő magával ragad:
Senki és semmi sem szab nekem többé korlátokat.
Aminek az egész emberiség a martalékává vált,
Én nem fogok soha többé már!
A pusztító nagyhatalmakkal eggyé válok, mert itt van.
Segít nekem, hogy ne a holnap határozza meg az életem.
Ami rég volt, elmúlt már: a tűz kiégett,
Melankolikus gondolataim elszállnak,
A némaság, a csend hatalmasodik el rajtam.
A sors kerekét még mindig nem állíthatom meg,
S mégis a harmónia az, ami éltet.
Talán azért, mert csak két centire áll tőlem:
Az isteni Végzet.
(NoName)
Hős!
Évszázadokon át hullt a véred,
Célokért eldobtad az életed.
Haltak a jók és gazdagodtak a gonoszak…
S mindenkitől távol kiáltottad az igazat.
Az emberek süketek, s nem hallják szavadat,
Mert féltik megmaradt szabadságukat.
Szabadság…
Szabad az az ember, aki minden éjjel attól fél,
Mit mond akkor, ha gyereke enni kér?
Ó dehogy! Ő zsarnok rabja,
Ki a láncot a kezére rakta.
Nézz hát föl, s nyisd ki újra a szemedet!
Rád van szüksége a gyötrött népeknek!
Üvöltsd azt a szót! Mi eddig torkodon ragadt,
S fogadd szívedbe a melletted maradtakat.
Igen, most érzed, erőd mily végtelen,
Most már tudod, miért kell küzdened…
Hős vagy. Álmokat váltottál valóra…
De érzed, hogy elbuksz, s korán érted jő majd a halál.
Ám nyugodt lelked, mert benned még remeg a szabadság…
Halk léptek
Keserű, izzadságba fulladt éjszakákon láttalak,
Amint kacéran mosolyogtál rajtam,
S én ajkaid helyett, csak a levegőt faltam.
Hiába volt minden mozdulat;
Takaróztam, s mégis rázott a hideg,
A szobában ármányok keltek,
S verték testem akár egy éji fergeteg…
Kint a távolban zakatolt a vonat,
S engem folyvást zaklatott a gondolat,
Hogy más szorítja magához karodat
Oly szorosan, mint mikor csókoltalak.
E feszülettől már a szívem szétszakad,
S a sínek felsikoltottak kínom alatt.
…
Mára úgy érzem, megváltozott minden,
Mi eddig csodának tűnt,
Hamar tovasurran az álmok szelében.
Nyugodtan hajtom nyugovóra fejem,
Mert megbékéltem, s nincs bennem félelem;
Nem gyötörnek hazug képek,
Szempárok, vakító fények,
Csend van, mély sötét csend.
Ám várjunk csak! Valami közeleg.
Istenem, még a levegő is remeg.
Fülemben fátyol libbenő léptek,
S hajad táncol az éji szélnek
Örök szabadságot…
Átol Tamás
Mátyás Times 