Miről is elmélkednek a diákok?

Ugyan ki nem szeretné, ha néha belehallgathatna a másik ember gondolataiba? Tegyük meg mi most, nézzük meg, mi jár a diákság fejében! Persze, mindenki gondolatát nem „leshetjük meg”, csak azét, aki le is írta nekünk, s elég bátor volt ahhoz, hogy meg mutassa önmagát.
Mi az, ami elsősorban foglalkoztatja a fiatal szíveket? Nem nehéz kitalálni. Hát persze, a szerelem!
Szóval, most álljon itt néhány diáktársunk gondolata a szerelemről:

„Mi a szerelem? Sokan teszik fel magukban ezt a kérdést, de nem mindig kapnak rá megfelelő választ. Az az érzés, amikor valaki ezt a csodálatos ajándékot kapja, egyszerűen fantasztikus. Igen ám, de soha, senki és semmi nem lehet tökéletes. Sajnos így van ez a szerelemmel is. Sokan vannak, akik számára játéknak tűnik minden. Pedig a boldogság és a szeretet életünk legfontosabb tényezője és nem játék. Akkor sokak számára miért tűnik csupán játéknak minden? Hiszen súlyos fájdalmat és csalódást okozhatnak azoknak, akik komolyan vették őket, s elhitték kedveskedő szavaikat!
Senki nem mondhatja azt, hogy nem akarok élni, mert elhagyott a barátom! Az élet gyönyörű, csak tudni kell élni! Sokat lehet csalódni az emberekben, hisz a fájdalom és a bánat együtt jár a boldogsággal. A hangok „ott belül” azt mondják: Ne add fel! Szeresd az embereket! Előbb – utóbb megtalál a boldogság, csak keresni kell. Élni jó, szeretni még inkább! Főleg, ha a szeretetet viszonozzák! Az élet szerelem nélkül csupa bánat és magány…”

„Csak ülök a szobában, és kérdezem: Mondd, miért? Mondd, miért lett vége? De választ nem kaptam, pedig mindenem odaadtam! Csak ülök a szobában és várok, hogy jöjj. De hiába minden, elmentél, és már vége. Nincs tovább! Miért kellett, hogy így legyen? Mondd, miért? Mondd, miért?”

„Szeretsz, vagy csak múló szeszély vagyok? Mint a napfény, amely időnként be-beragyogja a világot. Vagy tán csak egy álomkép vagyok a szívedben? S elém tárod vágyamat? Ki és mi vagyok én? Csend, béke, fény? Vagy csak egy messzi-messzi lény, aki másnak csupán egy átlag ember? Most úgy érzem, fénytelen vagyok, szürke és elhalkuló. Nincs kit szeretni, nincs kiért meghalni, szívem üres, hontalan. Szóljon, feleljen ki választ ad nekem! Szívem nem maradhat hitetlen, és ily egyedül! Hát válaszolj! Szeretsz? Ez csak egy kérdés, amit ha akarsz, el is felejthetsz! Most én már nem vagyok semmi, csak egy álom. De szívem megszakad, ha szerelmedet nem találom!”

„A szerelem öl, butít és csal. (Mondhatnám, nyomorba dönt.) De te választottad magadnak, a te döntésed volt. S ha a szerelem egyszer véget ér, nem marad más, csak a szenvedés. De tűrni kell, hogy tovább élj! Felejts el mindent, mindent, ami fáj! Bánat után öröm ér, de vigyázz, hogy most már eszednél legyél!”

„Kincsem, hallottad a szót, amikor megszülettél. Kincsem, hallottad a szót amikor gyermek voltál. Kincsem, hallottad a szót, amikor szeretőd szólított. Kincsem, mondod a szót, amikor gyermeked megszületik. Kincsem, csillagom, szívem… becéző szavak. Vajon mennyit érnek? Tudjuk-e, hogy valójában mit jelentenek? Vagy csak használjuk őket, megszokásból vagy kényszerből. A mai rohanó világban, már csak szavak maradtak, jelentés nélkül.”

„Szerelem? Érthetetlen! Bennem? Ilyen érzés? Lehetetlen!”

Semmi sem lehetetlen! Én ezt mondanám.
No, de nézzünk most más témát, bár ne távolodjunk el az érzések világától! Legyen szó a barátságról:

„A barátságot nem lehet definiálni. A barátság az egy szellem, amely jelen van két ember vagy egy egész csoport között. Sőt, az emberben, önmagában is jelen lehet! Ez az erő, ez a szellemiség olyanokra képes, amire mások nem. Háborúkat állít meg, családokat tart össze. Összehozhat két olyan embert, akik előtte gyűlölték egymást. Ahol ő jelen van, ott jelen van a béke, a szeretet, a harmónia. Nem lehet erről az erőről fogalomként beszélni, mert ő egy személy. Egy magasabb rendű lény. Sokan nem értik a barátság szentségét. Ők bátran dobálóznak olyan mondatokkal, hogy te a barátom vagy. Szerintem, ha valaki megtalálja az igaz barátját, az tudni fogja abban a pillanatban, mondani sem kell. És ha elveszíti, az olyan lesz neki, mintha valamilyen végtagjától fosztották volna meg. Én nagyon sajnálom azokat az embereket, akiknek nincs igazi társuk az életben. Mit ér a sok kaland, ha nincs kivel megosztani az élményt! Az életben az a legjobb érzés, ha van valaki, akire őszintén támaszkodhatsz, és veled van a bajban, ő a barát, aki az volt és mindig is az lesz.”

„A barátság, avagy hogyan csapjuk be a másikat! Ez a történet ált. iskola ötödik osztályában kezdődött. Egy nap, mint mindig, kint az udvaron bújócskáztam a „barátnőimmel”. Egyszer csak észrevettem, hogy többször is elvonulnak félrehúzódnak tőlem. Egy idő után ez már kissé gyanús lett. Rájöttem, azt beszélik meg, hogy hogyan szúrjanak ki velem. Akkor döbbentem rá, hogy egészen eddig kihasználtak. Mindig kértek tőlem valamit, és én szívesen adtam is nekik bármit, amit kértek, de ők állandóan látszólagos kifogásokkal elutasítottak engem, ha nekem lett volna szükségem rájuk. Ekkor elhatároztam, hogy távolságtartó leszek. És akkor, amikor újból kértek volna tőlem valamit, mert még mindig egy kihasználható csitrinek gondoltak, én visszautasítottam őket. Erre ők megsértődtek. Én azt tudom javasolni, hogy mindenki legyen olyan, amilyen vele szemben a másik ember. Van igazi barátság is, de az nagyon ritka. Jobb, ha óvatosak vagyunk.”

Én azért reménykedem benne, hogy mielőbb megtaláljátok az igaz barátot! Sokszor akadálya lehet az igaz emberi kapcsolatoknak, ha önzőek, egoisták vagyunk. Lássuk, hogyan vélekednek erről a fiatalok:

„Félek! Félek attól, hogy az emberekből minden igaz érzés kiveszik. Nem lesznek többé érző lények, csupán bábok, akiket egy felsőbb erő mozgat. Nem lesznek képesek igazán örülni, vagy örömet okozni másoknak. Néha, amikor szembe jön velem valaki az utcán, egy ember, akinek teljesen üres a tekintete, és semmilyen érzés nem olvasható ki belőle, akkor elgondolkozom azon, hogy érdemes-e még küzdelmet folytatnunk azért, hogy mi ne legyünk ilyenek, vagy már késő? Érdemes-e küzdeni azért, hogy ne váljunk „zambivá” ? Félnek az emberek önmagukat adni, túl erős a „birka-szellem” húzóereje! Csak beállnak a sorba a többiek közé. Néhány divatos ruha és ékszer, és azt hiszik, hogy ők így válhatnak egyéniséggé. Pedig nem! Nem látnak! Félnek szabadon, önállóan gondolkodni. Nem merik meg mondani a véleményüket, félnek, hogy mások kiközösítik őket. Eközben, furcsamód, le is nézik a másik embert! Nem szeretem az üres tekintetű embert! Nem lehet tudni, mi lakozik legbelül. Én próbálok küzdeni magammal, hogy ne váljak ilyenné! Hogy merjem vállalni önmagam! Hogy legyen saját stílusom és saját gondolataim! Ne mások hatására cselekedjek! Nem akarom, hogy ha belenézek a tükörbe, csak egy üres ember-vázat lássak érzések, gondolatok és igaz érzelmek nélkül! Az emberek önzőek, csupán magukra gondolnak, és ezen kellene változtatni!”

Feltétlenül igaz, hogy a világ eseményei hatással vannak a gyerekekre és felnőttekre egyaránt. A sok rémisztő hír hallatán rengeteg emberben fogalmazódnak meg válaszra váró kérdések, és lelküket borús hangulat hatja át. Bár lehet, hogy ez kívülről nem is látszik, sokunkban van egy szűnni nem akaró nyomasztó érzés. Milyen jövő vár ránk?

„Egyre inkább úgy tűnik, hogy vízözön előtti időszakban vagyunk. A világban mindenütt jelek mutatkoznak. Ezek semmi jót nem ígérnek. Ott kezdődött a baj, amikor az emberek elhitték saját hazugságaikat. Addig, amíg „csak” másokat csaptak be, még volt számukra valami belső támpont, ami még visszatéríthette őket a helyes útra. Még érezték az igazság és a hazugság közötti különbséget. Ma már ez összefolyt! Amíg még nem csapták be saját magukat is, addig még visszatérhettek a helyes ösvényre, itt nem csak a személyes fejlődésükre, hanem az emberiség globális fejlődésére is gondolok.
Ami most folyik a világban, az szinte törvényszerű. Az embereket már csak így lehet felrázni mély álmukból. Olyanok vagyunk, mint azok az emberek, aki egy száguldó vonat ablakából ábrándozva bámulják a tájat, miközben a vonat vezetője mély álomba zuhant. A vonat egy szakadék felé rohan. Talán van még remény a megmenekülésre. Vagy a vezetőt kell felébreszteni. Vagy, ha kisiklik a vonat, talán lesznek, akik megmenekülnek, és végre észhez térnek álmodozásukból. És akkor fordulópont következik be.
Amerika, a „nagy testvér”, aki jó és bőkezű és látszólag mindenkivel lojális, szeretne minél több „kistestvért”, akiket terelgethet. A „kistestvérek” úgy hiszik, egyszer majd jól járnak. De mindennek meg van az ára. Az adósnak fizetni kell egyszer. És lehet, hogy ez az egyszer már itt is van. Én nem tudom, hogy mi van a háttér mögött, de nem tartom ésszerűnek ezt a várható háborút. Nincsenek tények. Néhány független öngyilkos merénylő? Jó ürügynek látszik. Talán beteljesül Nostradamus jóslata? A várható eredmények egyike a teljes gazdasági káosz, főleg ha bejön a képbe egy számítógépes háború. Rövidtávon nem túl jók a kilátások, de hosszútávon talán visszaáll a gazdasági egyensúly. Vagy totális pusztulás várhat? Nem tudom. Egy dolog biztos, a teljes bizonytalanság.”

Egyelőre elégedjünk meg ennyi idézettel. Majd folytatjuk! Nekem úgy tűnik, kicsit szomorkásra sikerültek az utolsó elmélkedések. De fel a fejjel, ahol ennyi mélyen érző és gondolkodó fiatal van, ott kell lenni reményteljes jövőképnek is. Mert ne feledjük el, hogy gondolatainkkal és érzéseinkkel formáljuk a jövőt, és nemesítjük a leendő múltunkat.

Elmélkedjünk tovább!

Attól tartok, hogy ha meghalljátok a következő témánkat hanyatt-homlok elmenekültök, mert lehet, hogy unalmasnak találjátok. Haza, nemzet, magyarság. Talán lerágott csontnak tűnik, de meglepően fontos fogalmak, legalábbis sok fiatal nyilatkozott eszerint. Ti, vagyis Te, kedves olvasó, nem így véled? Ha igen, szentelj ránk pár percet, és olvasd el néhány fiatal gondolatát a hazaszeretetről!

„Szeretek magyar lenni! Nem éreztem azt, hogy lenéznének, mert magyar vagyok, remélem ez nem is fog bekövetkezni. Én úgy látom, hogy az emberek nagy része nem büszke rá, hogy ő magyarnak született. Pedig nagyszerű, hogy ilyen nagy világban, annyi sok nagy ország között egy ilyen kis ország, mint a miénk, még talpon van. Szinte mindenütt ott vagyunk a világban. Híresek a tudósaink, a matematikusaink. Ha ekkora erővel rendelkezik egy ilyen kicsiny nép, az nem lehet véletlen, kell hogy legyen feladatunk a világban!
Kiemelten fontosnak tartom a magyar Himnuszt, mivel az egész sorsunkat, történelmünket átfogja, az egész egy fajta szimbólum. Ez a Himnusz csak a miénk, senki másé! A Himnusz a magyarságot jellemzi, aki ezt nem érzi át belülről, a lelke mélyén, az nem is igazi magyar. Nem csak a Himnusz, vagy a Szózat szimbolikus jelentésű, hanem a Szent Korona és a koronázási ékszerek is. Minden magyar királyt ezzel a koronával koronáztak meg, nem úgy, mint más országokban, új király, új korona. Ez nagyon fontos dolgot jelképez, illetve jelez is egyben!”

„Őszintén szólva sokáig nem is gondolkodtam el azon, van annak valami jelentősége, hogy magyar vagyok. Az, hogy ember vagyok, és hogy minden körülmény között annak is kell maradnom, azt fontosnak ítéltem. Azon pedig, hogy pont magyarnak születtem, egy ilyen kis országban, Európa szívében, nem töprengtem, azt csak egy furcsa véletlennek, a sors szeszélyének tartottam. Most kezdem csak érezni a mélyebb összefüggéseit. Talán az is visszatartott, attól, hogy elmerüljek a nemzeti tudat átélésében, hogy fontosabbnak tartottam a teljes emberi egységet, nem csak az Európai Uniót, hanem a Föld Unióját. Visszariasztott még a kiforgatott értelemben használt és túlzásba vitt nacionalizmus is. Ma már értem, hogy a nemzeti szellemmel való azonosulás nélkül nem lehet magasabb emberi egység!”

„Magyarnak lenni. Mit jelent ez? Van-e olyan, aki büszke rá, és van-e olyan, aki nem? Milyen egy igazi magyar ember? Ki az, aki becsüli az országát? Van-e olyan, aki lenézi, mert elmaradott? Mennyi kérdés! Ki válaszolja meg?”

Mit jelent magyarnak lenni? Azt hiszem, sokan feltették már ezt a kérdést! Nem csak nagyjainkra gondolok, hanem azokra az idős emberekre, felnőttekre és fiatalokra is, akik itt élnek és éltek, ezen a földön, ebben az országban. És ezek az emberek, akik itt éltek, élnek és élni fognak, az ő erejük, szeretetük és gondolataik együttesen adják meg a választ arra, hogy mit is jelent magyarnak lenni.
Na, de nézzük tovább!

„Rendkívül fontosnak tartom a magyarság kérdését! Bár a mai fiatalok jó része ezt nem veszi észre! Pedig igenis az, fontos! Ez a nép amikor ide jött, erre a földre, a jobb jövőben bízva, ránk, a ma élő emberekre is gondolt, és ezt nem szabad elfelednünk! Olyan ország vagyunk, amelynek gyökerei vannak. De fokozatosan, úgy tűnik, ezek a gyökerek elsorvadnak, a férgek megeszik őket. Mire erre ráébredünk, lehet, hogy már késő!
A Himnusz nem csak az az ének, amivel a tanévnyitó és tanévzáró értekezletek kezdődnek, és mi kötelességből végigálljuk, mert ezt kell tennünk. A költemény arra hivatott, hogy olyan embereknek adjon erőt és hitet, akik már nem hisznek a magyarság szellemében.
Van gyökerünk, amit tartanunk kell! Van olyan ország, mely hatalmasabb, mint mi, bevándorolt, nemzetüket elhagyó emberek alapították. Nincs múltjuk. És ma ez a példakép! Szerintem, ne ez legyen! Legyenek azok a nemzetek a példaképek, akik mindenkor kitartanak az erős múltjuk és a jövőbe vetett hitük miatt, azok a nemzetek, amelyek már annyit szenvedtek a múltban, mint mi is, és mégis sikerült fennmaradniuk! Ez a szenvedés értünk volt, mai emberekért! És mi ezt nem vesszük tudomásul? És, ha valaki énekli a Himnuszt, azt kinevetjük? Ezért folyt ennyi vér? Ezért?? Nem! Nem szabad, hogy lenézzük őseinket! És fel kellene ismernünk azokat is, akik névtelenek voltak, nem voltak híresek, de egész életükben értünk tettek, értünk éltek és haltak meg! Mert, ha ezt nem ismerjük fel, akkor: „..az ily elkorcsosult nemzet, életet nem érdemel!” (Petőfi S.)”

„Én először is, két részre osztanám a magyarokat: igaz magyarra és nem magyarra. Az igaz magyar, ha meghallja a Himnuszt, egész szívéből és lelkéből énekel. Ha látja a lobogót, akkor büszke és mélyen átérzi a magyarság lényegét. Nem szabad félre érteni, az igazi magyar nem az a „hungarista” fiatal, aki az utcán kiabál. Akkor is magyarok leszünk, ha öt millióan maradunk, akkor is, ha csak kettő millióan. Gondoljunk csak arra, ha külföldön vagyunk, és honfitársainkkal találkozunk, milyen nagyszerű érzés beszélgetni velük egy kicsit, mint a rég nem látott kedves baráttal, pedig még soha nem is láttuk egymást előzőleg. Szerintem a magyaroknak nincs nemzeti öntudatuk, pedig lehetne. Büszkék lehetnénk a múltunkra és talán a jövőnkre is.!”

„Sokan gondolják, hogy nem érdemes Magyarországon élniük. Volt úgy, hogy én is így éreztem. Talán, mert itt nincs annyi lehetőség, mint a nyugati országokban. Őszintén szólva, magam is olyan „mozgalmas” típus vagyok, állandóan csak mennék és mennék. Mindig újabbat akarok látni, szeretek utazni. Kimenni az USA-ba, sokáig én is így gondolkodtam, vagy Kanadába, vagy talán Németországba. De miért akarok én elmenni, amikor még a saját hazámat sem ismerem? Mintha itt nem lenne erdő, rét, fa, virág és víz! Mintha ott nem sírna senki, és nem kellene problémákkal küszködni! Mindenhol van jó és rossz. Szerintem, aki nem viseli saját nemzeti voltát, az nem tartozik sehova. Születtem itt, és itt is akarok meghalni, mert magyar vagyok!”

Nos, igen. Való igaz, a problémáinkat, mint valami puttonyt a hátunkon mindenhova magunkkal visszük. Mehetünk egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. A saját megoldatlan gondjainktól nem menekülhetünk. Persze az egészen más, ha valaki tanulni, világot látni akar, hogy majd visszatérve a szerzett tapasztalatokat hasznosíthassa.
Lássuk a következő idézetet!

„Ismerek egy magyar lányt, aki Ausztriában él, megtalálta élete párját egy fekete bőrű férfiban, és boldog vele. Decemberben született meg a gyermekük. Pár éve ismertem meg őket, akkor még nem voltak házasok. A férfi abszolút nem más, mint mi. (Igaz, hogy majdnem két méter magas!) Rendkívül kedves ember! Kérdem én: miért gyűlöljük a másik embert? Mert más? Más a bőr színe? Más a nemzetisége? Előbb ismerjük meg egymást, aztán alkossunk véleményt!”

„A magyarok rövid, dicső múltját már évszázadok óta csapások követik. A magyarok egyedül maradtak. Egyedül kell a mélyből felemelkednünk. Csak magunkra számíthatunk. „Magára hagyták a gyáva népek a magyart…” – írta Petőfi. Ez így van, de volt egyáltalán olyan pillanat, hogy segített valaki nekünk? Mivel nem csak most, hanem régebben is az emberek a saját érdekeiket tekintették. Nincs sok dolog, amit érdek nélkül tenne meg az ember. Ez elszomorít. De, hát ilyen a világ. Viszont az is tény, hogyha az emberek összefognának, csodákra lennének képesek! (De hol van ez az emberi összefogás?)
Amikor a magyar Himnuszt hallom, mindig könnybe lábad a szemem! Egy népnek sincs ilyen szomorú (de annál szebb) himnusza! Miért?
Akárhova megyek, mindig haza vágyódom. Már megfigyeltem: Mi magyarok nem is tudunk fennmaradni más földön, minket ide köt, a Kárpát-medencébe valami.”

Azt hiszem, hogy itt megállhatunk egy kis pihenőre, hogy elgondolkodjunk az elhangzottakon. Figyeljétek meg az utolsó mondatot! Valami bennünket, magyarokat ide köt a Kárpát-medencébe! Ez az a hely, ahol fennmaradhatunk! Nos, gondolkodjunk el azon, hogy mi az, ami ehhez a helyhez köt bennünket, és miért? Miért kell itt fenn maradnunk? Talán van valami feladatunk, pont ezen a helyen? Mi az a feladat? Érdekes kérdés!

Véletlenek?

Véletlen-e kozmoszunk létrejötte? Véletlen-e a földi élet? Véletlen-e az emberiség gomolygó történelme? Véletlen-e az emberi sors? Véletlenül születtem meg erre a Földre, hogy aztán véletlen, valamikor eltűnjek a semmibe? Vagy van valami ok, valami cél, valami magasabb összerendező erő, ami a szálakat összefűzi, alakítja…? Van-e feladata az embernek? Van-e feladata az emberiségnek? Van-e feladata egy népnek, egy nemzetnek? Van-e feladata egy emberi sorsnak? Van-e feladatom önmagam felé és a világ felé?

Megkértünk több diákot, hogy „tükrözze vissza diákszemmel”  a feltett kérdésekre benne megfogalmazódó válaszokat.

veletlen Bővebben…