Az Országos Kéktúra – Múlt és jelen

Az Országos Kéktúra hosszú múltra tekint vissza kis hazánkban. A Magyar Turista Szövetség 1938-ban ünnepelte Szent István király halálának 900 éves évfordulóját és megalakulásának 25. évét. Ünnepélyes keretek között, minden magyar turista közreműködésével rendezték meg a Szent István-túrát, bejárva azt az Országos Kék-jelzésként ismert útvonalat, mely a mai határaink két, majdnem legtávolabbi pontját az ország legszebb területein keresztül köti össze, útba ejtve azok legérdekesebb látnivalóit is. Ez volt a 883 km hosszú Szent István Vándorlás.
Majd borús évek következtek a magyar történelemben, így újra 1952-ben nyílt arra mód, hogy felelevenítsék a Szent István Vándorlást, de már Országos Kéktúra néven. A táv többször is módosult az útvonal változtatások következtében. 1976-ban 1083 km, 1988-ban 1078 km, 1996-ban már 1096 km a táv.
Az Országos Kéktúra Írottkőről, az osztrák-magyar határról indul, és a Zempléni-hegységben, a szlovák határnál, Hollóházán ér véget. Az 1096,9 km-en 26210 méter szintemelkedés van, és ezt kb. 19070 perc (mintegy 320 óra) alatt lehet teljesíteni. Természetesen sok függ a túrázók felkészültségétől, fizikai állapotától, elszántságától is, és természetesen a rendelkezésre álló időtől is. Nincs előírás, szintidő, mindenki a maga tempójában teljesítheti a távot, akár több év alatt is, kisebb nagyobb szakaszokban.
Így történt ez a Fonyódi Gimnázium természetjáróival is. A gyalogtúrázást egykori osztályfőnököm, Göndöcz István tanár úr indította útjára iskolánkban az 1960-as évek végén, 70-es évek elején. Iskolánk első Kéktúra jelvényesei Göndöcz tanár úr és tanítványa, Miklai Julianna voltak 1976-ban. Ők ketten teljesítették a távot végig. A megtett kilométereket egy igazoló füzetben vezetjük, pecsét jelzi a túra során érintett falvakat, városokat, ellenőrző pontokat. Ha minden pecsétünk megvan, és a Kéktúra Bizottság azt leigazolja, akkor kapják meg a lelkes természetjárók a sorszámozott Kéktúra jelvényt ünnepélyes keretek között.
Újabb jelvényszerzésre 1979-ben került sor, Göndöcz tanár úr az „aktuális” osztályával rótta a kilométereket, így rajta kívül (ő már másodszor) már öten lettek jelvényesek, köztük Lehel László tanár úr is (1840-es sorszámmal). Újabb osztályt kapott a tanár úr, a természetjárás egyre népszerűbb lett, jó közösségformáló és összetartó erejét egyre többen ismerték fel. Így 1983-ban immár több mint a fél osztály, 24 diák lehetett jelvény tulajdonos.
Majd én is ebbe az osztályba kerültem 1983-ban, és megismerkedhettem a túrázás szépségeivel. Minden hónapban (de legalább kéthavonta) túráztunk, év közben főleg a Dunántúlon, majd nyáron jött a várva-várt táborozás, sátorral, hálózsákkal vágtunk neki a hegyeknek, s a soha nem felejthető kalandoknak. (Osztálytalálkozóink központi témája ma is egy-egy túra, tábor, eltévedés, főzés, szénaboglyán ugrálás, focimeccs a helyi fiatalokkal, stb.) De az a négy év is elmúlt egyszer, mi is magunk mögött tudtuk immár a majd 1100 kilométert, és 1986. őszén a Vöröskőnél, a Pilisben én is átvehettem – 13 osztálytársammal együtt – a Kéktúra Jelvényt (2495.). Nagy élmény volt, életem talán első nagy teljesítményének elismerése, egy tanulási folyamat végén.
Igen tanulás, ahol megtanultuk, hogy hogyan éljünk együtt a természettel, hogy meglássuk annak szépségeit, hogy megismerjük e gyönyörű ország értékeit, szinte ismeretlen tájait, falvait, embereit, hogy hogyan küzdjük le sokszor önmagunkat, s menjünk akkor is, ha már nagyon fáradtak vagyunk, a cipő is nyom és reménytelennek tűnik a cél. Hogy ne adjuk fel!
Hogy ne adjuk fel, mert ha nagyon akarunk valamit, azt meg tudjuk csinálni. Mert a fizikai erőpróba mellett a túrázásnak személyiségfejlesztő hatása is van: az „igenis-képes-vagyok-rá” érzése, ami egy életen át elkísér bennünket!

Még 1991-ben szerezte meg négy diákunk a jelvényt, az utána következő években már sajnos nem került sor teljes mértékű teljesítésre. Dicséretes, hogy sok tanár kolléga is részese volt ezeknek a túráknak az elmúlt 35 évben, s reméljük, hogy a jövőben is elkísérnek majd minket vándorlásainkon. A 90-es években aztán a lelkesedés egy kicsit alábbhagyott (ami talán nem csoda, hiszen a minket körülvevő világ is jelentős változáson ment át azokban az években).
1996-ban kezdtem újra, új erővel és hittel, bízva abban, hogy megszerettethető e csodás szabadidős tevékenység és sport a fiatalokkal. Volt, amikor falba ütköztem, volt hogy csak hárman túráztunk (egyszer egyedül is maradtam), de többször formálódott vidám kis közösség, nem egyszer töltöttünk meg egy egész autóbuszt diákokkal. Bízom benne, hogy egyre többen unnak majd rá a civilizációs csábításokra, a semmittevés unalmára, s vágynak majd a természetbe, egy közösségbe, hogy próbára tegyék magukat, s minél több ismeretre tegyenek szert.
Ez a bizodalom él bennem. Mert nem adom fel.

Keserű Zoltán

Bamberg – diákcsere

Mátyás Király Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskola – Fonyód
Franz Ludwig Gymnasium – Bamberg (Németország)

1982.
Helmuth Dütsch, a bajorországi Bamberg városában található Franz Ludwig Gimnázium lelkes történelem-irodalom szakos tanára kapcsolatot keresett az akkor még vasfüggönyön túl található Magyarország egy középiskolájával. A szerencse és gyümölcsöző kapcsolatok révén a választás a Balaton déli partján fekvő fonyódi (akkor még) Karikás Frigyes Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskolára esett.
Érdeklődés „Nyugatról”? Utazási és nyelvgyakorlási lehetőség? Ez megfontolandó, ezt nem szabad kihagyni! – vélekedett az iskola egykori vezetése. Gesagt – getan! – a gondolatot tett követte, és Bálint Lehel akkori igazgató és néhány kollégája Bambergbe utazott, hogy felvegye a kapcsolatot a német iskolavezetéssel, és tájékozódjon a diákcsere lehetséges formájáról, programjáról és finanszírozási módjáról.

bamberg
1983.
A látogatás és a megbeszélések gyümölcseként már indult is az első csoport, lázas készülődés, óriási versengés, hogy ki férhet még bele az induló létszámkeretbe. Majd a szerencsés harminc ember útra kelt 83 júniusának egy pirkadó hajnalán, hogy felfedezzen magának egy ismeretlen országot, új embereket ismerjen meg, s hogy a nyelvet ne csak a házkiadásban leszűkült szókincs felszínre hozásával alkalmazza. A fő szervezést aztán az iskola némettanárai vették kézbe, az első időkben Hevér Péterné tanárnő és Dr. Tóth-Herpai Balázs tanár úr. Őket persze segítették mások is, osztályfőnökök és lelkes kollégák, mint pl. Szabó Ivánné akkori igazgatóhelyettes, Minczinger Katalin vagy Hecz Gáborné tanárnő, aki hatszor vett részt a diákcsere szervezésében és a mai napig tartja a kapcsolatot a kinti kollégákkal és vendéglátó családokkal.

1985.
Ebben az évben az iskola néptánccsoportja és népi zenekara kapta meg a lehetőséget, hogy Bambergbe utazzon. Nagy dolog volt ez, hiszen abban az időben versengés folyt a tanulók között, hogy ki vehessen részt a bambergi diákcserén. Lázas készülődés előzte meg a „turnét”, emlékezetessé szerettük volna tenni azt a látogatást. Így is sikerült. E sorok írója is tagja lehetett a csoportnak, mint a zenekar tagja. Már érkezéskor tánccal és zenével szálltunk le a buszról – szép kárpótlás volt a két és fél órás késésért. Több alkalommal leptük meg a sétálóutcák népét Münchenben, Nürnbergben és Bambergben hangulatos táncainkkal, felléptünk a bambergi egyetemen, és fergeteges műsort adtunk a Franz Ludwig Gimnázium dísztermében is (háromszor tapsoltak vissza minket!). Másnap nem is jelent meg újság, amelynek ne lettünk volna a címlapján.
Időközben Sári Dénesné tanárnő kezében összpontosultak a szervezési és lebonyolítási feladatok, ő mintegy nyolcszor vett részt a diákcserében, de ma is támogatója annak: a bambergi csoport buszsofőrjének pl. több mint húsz (!) éve biztosít szállást. Nagy szerepet játszott a diákcsere megerősítésében és dinamizálásában.

1991.
Szorgos német háttérmunka, valamint segélyszállítmányok Erdélybe juttatása révén kialakított kapcsolatok eredményeként ebben az évben a magyar – német diákcsere trinacionális kapcsolattá alakult. Így 16 évvel ezelőtt kapcsolódott be a programba a nagyváradi Ady Endre Líceum tíz fővel, majd két román tannyelvű intézmény, a M. Eminescu és E. Gosdu középiskola öt-öt diákkal. Ettől az időponttól kezdve 20 fonyódi és 20 nagyváradi diák alkotja évről évre az utazógárdát.
Az évek folyamán tevékenyen vettek részt a szervezésben, kiutazásban, az itthoni programok lebonyolításában Csizmadiáné Vajda Johanna (négy alkalommal), valamint Bogdánné Golobics Gyöngyi tanárnő is (3 alkalommal). Szintén részt vettek a diákcserében Bognárné Huzsvai Cecília és Hegedűs Ágnes tanárnők is.
De mindez nem valósulhatott volna meg Bántó Zsuzsanna igazgatónő nélkül, aki tanárként is, igazgatóként is támogatta és támogatja a programot, valamint a Mátyás Király Gimnáziumért és Postaforgalmi Szakközépiskoláért Alapítvány segítségével hathatós segítséget nyújt a finanszírozásban is.

Német oldalon is sokan segítették a kapcsolatok ápolását és a szervezést. Megemlítést érdemel Erika és Alfred Kotschenreuter, dr. Alvin Reindl és felesége, valamint Uschi Dütsch is, aki fáradhatatlanul támogatta férjét ebben a nagy munkában. 2004. őszén azonban óriási veszteség érte a diákcserét, mert tragikus hirtelenséggel elhunyt Helmuth Dütsch tanár úr. A motor szerepét Jens-Peter Kurzella tanár úr vette át, aki akkor már négy éve vett részt tevékenyen a diákcsere lebonyolításában.

2007.
Idén ünnepeljük a diákcsere 25. évfordulóját. Reményeink szerint még sok kerek évfordulót ünnepelhetünk, s bízom benne, hogy minél több diák él a lehetőséggel és eljön Bambergbe, ebbe a csodás városba, a világ kulturális örökségének egy szegletébe. S e kirándulással kitekint a világ egy másik pontjára, új barátságokat köt, nyelvet gyakorol, más mentalitást ismer meg, s olyan helyekre juthat el, ahová nem mindenkinek van lehetősége.

Várunk tehát mindenkit, aki kalandra kész, és szívesen tagja egy vidám csapatnak!

Keserű Zoltán