Wales

World Youth Skills Challenge – ez a kezdetben rejtélyesen hangzó nemzetközi verseny invitált minket Wales-be. Az utazás gondolata – és ezt rajzos társaim biztosan alátámasztanák – egy álomnak tűnt.

A kiírás szerint különböző kategóriákban vetélkedhettünk: tánc, zene, színdarab, sakk, matematika, rajz, stb. Mindenkinek el kellett készíteni egy országát jelképező zászlót, a kömyezettudatosság jegyében. Már a tanévben folyt a lelkes készülődés, tanáraink naponként változó programmal és feltételekkel csigáztak bennünket (és kezdetben kissé borzolták a kedélyeket. 🙂 Indulás előtt pár héttel kezdett bennünk tudatosodni, hová is megyünk, s egyre görcsösebben készültünk a megmérettetésre, de végül minden egyenesbe jött.

A hangsúly azonban nem a versenyen volt, számomra legalábbis nem. A walesi táj, a kedves emberek és a gyönyörű Llangollen (ez a városka neve, ahol a megmérettetés zajlott) azok a dolgok, amik miatt óriási élmény volt ez az utazás.

Az iskola, ahol a versenyre sor került, szinte meseszámba ment, a csodájára jártunk a különböző épületeknek, tantermeknek, a felszereltségnek és az óriási sportpályáknak. Maga a kisváros, ha létezik olyan, tökéletes volt, tele hívogató kis boltokkal, kávézókkal, nosztalgia gőzvasúttal és egy gyönyörű folyóval, amit nap mint nap megcsodáltam. Hamar levetkőztük a “balek turista” jelmezét, és néhány nap után már egész otthonosan mozogtunk. Sokat segített ebben mindenkinek vendéglátó családja, (akik aztán elnavigáltak bennünket, kirándulni vittek, főztek nekünk helyi specialitásokat stb.) nekem a kedves néni, Eleri, akinek gyönyörű házában laktam, közel Llangollen központjához. Megállás nélkül igyekezett a kedvünkben járni, még a rokonaihoz is elvitt vidékre, ahol kerti összejövetelt is tartottak a kedvünkért. Nyitottsága és derűlátása elképesztő volt itthoni kortársaival szemben, szinte még számunkra is fiatalító volt a nála eltöltött egy hét.

Az iskola is változatos programokkal töltötte ki a szabadidőnket, amikor nem a városban kószáltunk, meglátogattuk a közeli vízesést, meghódítottuk Lllangollen csúcsát és a tetején a Dinas Bran kastély romját.

Nagyon hiányzik Wales és a varázsa azóta sem múlt el, remélem, viszontlátom még a festői angol tájat, a szerzett élményeket, életképeket pedig makacsul őrizgetem: a balkonon kávézgató Zsüli tanárnőt, Bödör tanárnő népdalait, vagy épp a helyi kulináris élvezetektől fintorgó Szilasi tanár urat. Most már szinte mindenkihez köt valami kedves emlék, amire mindig jó lesz visszaemlékezni.

Szilák Andrea, 11. a