Ünnep

Csak néhány nap van vissza karácsonyig, a szeretet és az öröm ünnepéig.

Hamvas Béla két lényegi pontját emeli ki az ünnepnek, azt, hogy „a hétköznap értelme itt lepleződik le, s hogy a légkör isteni jelenléttel telik meg.” Ugyanis az ünnep egy magasabb szintű létezés, egy közösségi állapot, ami az önzés feláldozásával valósul meg. Az egész földkerekségen, a teljes történelmünk során, nem volt és nincs olyan emberi kultúra, ahol ne lennének ünnepek. Mi lehet ennek az oka? Annyira fontos lenne, hogy nem helyettesíthető semmivel?

unnep

Ma mégis úgy tűnik, mintha eredeti értelmét és szerepét veszítené el. Talán csak az érintetlenebb közösségek őrzik még tisztán. Például Erdélyben fennmaradt az a képzet, hogy az ajándékot az angyal hozza és nem a konzumtélapó, még érezni lehet valamit az ünnep titokzatosságából és szakralitásából. Mai ünnepeink olyanok lettek, mint valami survival, egy túlélő verseny. Az ünneplő ember, az ünnep résztvevője, elidegenedett viszonyba került önmagával és az ünneppel szemben is.

Közeleg a karácsony napja, nyüzsgő zaklatottság tombol az agyakban, ám a szép tárgyak rengetege eltompítja. Elmúlt egy esztendő, változtunk talán? Van-e új erőnk, amit felajánlhatnánk? Kiszikkadt szívvel, belül üres üreggel, adunk árva aranyat, pazar ajándékokat.”

A hétköznapokból, az „Én nyüzsgéséből”, az irritált kábaságunkból lassan képtelenek leszünk kilépni. Jungtól tudjuk, hogy „a lélek halála, ha a tudattalan elborítja”. Mi okozza ezt a kábaságot? Ezt az irritáltságot? Mit alszunk át a hétköznapjaink során? És mi után ébred fel az eltompult, gyötrő vágy az ünnepek előtt? Mit vagy kit keresünk újra és újra karácsony közeledtével? Mit vagy kit kutatunk az üzlet polcain, a bevásárló kosarakban, a csillogó díszek és a kivilágított izzók elektromos fényében?

És honnét ez a kínzó üresség? Lehet, hogy Isten hiánya éget bennünket? Vagy mégsem?
Ha a lélekben hasadt üreget nem tölti be a Magasabb Rendű, akkor pusztító erők lépnek be helyette. És a belül háborgó erők megnyilvánulnak, külső környezetünkké válnak. Tudatlanságból kaput nyitni a gonosznak a katasztrófa és háború útja.

Apokaliptikus korban élünk. Az emberek előtt olyan erők nyilatkoznak meg, amelyek megrendítik, elborzasztják, és aggodalommal tölti el őket. Hol van a kivezető út? Mit kell megtanulnia az emberiségnek? Talán az egymás iránti figyelmet?

Látom, hallom, tompa hangok, aprók és nagyok, keringnek a térben, a széles szürkeségben, csak károgó, fekete tollak, melyek a tiszta hó helyett hullnak, hogy lassan átváltoztassanak mindent: az élőt holttá, az örömet fájdalommá, az ünnepet szünnappá és a csodát káprázattá.”

Átdolgozás a Diákszemmel/Mátyás Times archívumából