Tavaszi vihar

Hazafelé sétálok, szépen lassan, komótosan. Élvezem az ébredező tavasz minden egyes percét.
Egy kis utcában baktatok, melyet lombtalan fák sokasága övez. Hiába nincs fenn a zöld sapkájuk, nem is hiányzik: a tavaszi napsugarak nem égetnek, de nem is fázom. Magukba ölelnek. Éppen annyira töltenek fel melegséggel, amennyire szükségem van rá.
A friss levegőt beszippantva a szívem újra s újra erőre kap. Minden egyes szívdobbanásom után a tél alatt beszürkült értelmem is magasabb szintekre emelkedik. Mint a téli álmából felébredő medve; óvatosan eltűnik az álom a szeméből, hogy a varázslatos tavaszi táj tükröződhessen vissza belőle.

tavasz

Az utam alatt megpillantok egy-két régi ismerőst. Intek nekik. Szólni nem szólok egy szót sem, hiszen egyetlen emberi hang is elég lenne ahhoz, hogy a tavaszi dallamok elveszítsék igéző hatásukat. Szerencsére mindenki így gondolkodik körülöttem. Minden ártatlan marad.
A gondolataim elkalandoznak. Bátran gondolok a szerelemre, mert tisztában vagyok azzal, hogy ebben a vidám környezetben sohasem a szörnyű emlékek, inkább a boldog pillanatok jutnak az eszembe.

Egyre jobban elmerülök a saját életem rejtelmeiben, amikor észreveszem, hogy valaki mellettem sétál. Hirtelen megijedek, viszont a lelkem azonnal megnyugszik, amint meglátom az egyik barátom arcát. Figyelhette, mennyire elkószálhattak a gondolataim, mert nem zavart meg köszönéssel. Várta, hogy megpillantsam.
Furcsa érzések kerítenek a hatalmukba: örülnöm kellene a társaságnak, mégis unom, pedig csak egy perce sétálhat mellettem. Nem akarom megbántani, ezért hagyom, had baktasson velem. Sokáig nem fogja bírni beszélgetés nélkül, látom az arcán.
Kis idő múlva meg is szólal:
– Szervusz, barátom. Hogy vagy? Régen láttalak.
– Köszönöm jól. – válaszolom röviden. Visszakérdezni majdnem elfelejtek, de időben észreveszem a kialakulóban lévő csalódottságát. – Te hogy vagy?
– Varázslatosan! – mondja fellelkesülten. – Te is érzed a tavaszt? Annyira fenséges. Egy röpke pillanat alatt megváltozik az egész világ!
– Valóban, valóban…

Szerencsére egy kereszteződéshez érünk, ahol elválnak az útjaink. Búcsút int, és elindul haza. Nem szeretném megbeszélni vele az érzéseimet. Annyira, de annyira titkosak…
– Várj! – kiáltom hirtelen. – Kérlek, csak egy pillanatra.
Hátrafordul, majd bólint.
Egy közeli árokpartra ültünk le. Emlékszem, egy fél óra villámgyorsan elszállt. Ő nem beszélt, csak én tártam ki a szívemet, minden egyes rejtett zugát, apró titkát, mocskos szennyesét.
Feszülten figyelt, folyton bólogatott, helyeselt.

Miután befejeztem a mesémet, akkor sem szólt. Hiába kérdeztem, csak hümmögött. Miért is vártam volna el, hogy segítsen? Képtelenség mások problémáját megoldani. Ha önerőből nem megy, akkor elbukunk.
Majd hirtelen felugrott mellőlem, kezet rázott velem, majd elment. Ezzel meg is lepett rendesen. Szó nélkül itt hagyott? Megőrült talán?”

Most tűnik el a szemem elől, befordul egy mellékutcába. Én is felállok, hogy hazafelé induljak. A szél feltámad, egyre hűvösebb lesz az idő, ideje hazatérnem. Viharfelhők gyülekeznek az égen. Egyre azon töprengek, hogy mi történt velem az előbb. Ahogy annak a fiúnak az arcát magam elé idézem, egyre idegenebbé válik. Ismerem egyáltalán? Láttam valaha? Ahogy töprengek, egyre jobban elbizonytalanodom… Egy idegennek mondtam el a legféltettebb titkaimat?
A nap utolsó sugarai is elfogynak, egy sötét felhő bekebelezi őket. A szél is feltámad. Küzd még a tél a tavasszal. De baj nincsen, éppen hazaérkezem, a házban már semmi sem bánthat.

Miután belépek az ajtón, a cuccaimat gyorsan ledobálom, és az ablakhoz sietek. A sötétség és a világosság egybefonódása apokaliptikus hangulatot teremt, és ezt mindig is imádtam.
Miközben a természet játékán csodálkozom, az ablaküvegben egy arcot pillantok meg. Itt áll mellettem az ismeretlen-ismerős fiú, s engem néz. Mosolyog. Mintha belém látna különleges pillantásával. Egy szót sem szól, mégis itt van velem, vigyázza minden léptem, segít dönteni, kérdéseimre válaszol.

Ő az őrangyalom?
Igen… Hát persze! Ő az! Beismertem neki minden hibám, minden vétkem. Miért is vártam tőle választ? Hiszen gyóntam neki!

Bizony jólesett. Beszéltem neki arról is, hogy egy régi szerelem ébredezik a téli álmából. Még halványan, de parázslik. Hiszem, hogy pusztító tűz lesz belőle. Még nincs meg a kellő vágy, de már a fák némán rügyezni kezdenek az apró izzó szikráktól. Egy csendes ösvény vezet a boldogságom felé. Érzem, célhoz érek, senki nem zavarhat meg.

Van értelme élni, mert van kit szeretni! A fakó tél után lassacskán jön a tavasz. Olyan jó erre ráébredni! Köszönöm, te ismeretlen-ismerős! Köszönöm, Őrangyalom!
Csak ezek a sötét felhők ne volnának! Ez a tomboló szél! A sötét újra felveszi a harcot a fénnyel. Miért nem lehet minden hibátlan?

A kötelesség hív, mennem kell végezni a dolgaim. Kár. Ritka és őszinte a fiú mosolya. Még sokáig el tudnék állni itt az ablaküveget bámulva, és nézni őt! De mennem kell. Megpróbálom elraktározni magamban ezt a látványt, a boldog, szerelemtől megrészegült önarcképemet.

Bendegúz

SZÓLJ HOZZÁ!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s