Álmomban messze jártam

Nem szoktam sokat tűnődni a világ dolgain. Szeretem a sportot, a lovaglást, hobbim a horgászat, no és nem vetem meg a jó kis bulit sem természetesen. Valahogy a hétköznapok és a realitások embere vagyok. Ki nem állhatom az álmodozókat! Az üres fecsegés untat. Egyszer élünk – ez a mottóm! Eszemben sincs izgatni magamat a világ problémáival. Mások dolga, nem az én bajom. Engem mindenki hagyjon csak békén, nem célom, hogy megváltozzak! – Sokáig ezeket a nézeteket vallottam. De nemrégen valami furcsa, számomra megmagyarázhatatlan dolog történt velem!

Egyik estefelé, miután hazaérkeztem fáradtan, ledobtam a cipőmet, végig vágódtam a kanapén. Nyomkodtam a tv távirányítójának a gombjait. Egy csomó dögunalmas csatorna magakellető, dömping műsora áradt rám. Aztán hirtelen úgy döntöttem, hogy legyen a hírek! Nem árt a mai világban, ha van az embernek egy kis tájékozottsága a napi eseményekről. Beillesztettem egy jókora díványpárnát a hátam mögé, kényelmesen elhelyezkedtem a puha párna mélyedésében. Elmélázva rátekintettem a tv képernyőjére. Semmi érdekes. Az asztallap felé kotorásztam, hogy levegyem a mai postával érkezett leveleket és csekkeket, lusta voltam igazán megmoccantani a berozsdásodott izületeimet, így nem igazán sikeredett a manőverem, és néhány papírlap lepottyant az asztal alá. Szerencsére épp az ágy lábánál landoltak a lapok, így mindennemű megerőltetés nélkül fel tudtam markolászni a szőnyegről mindet. Egyszer csak különös, mégis ismerősnek tűnő kézíráson akadt meg a szemem. Egy levél volt az, amin a feladó címe nem szerepelt. Kissé dőlt, régies írásmódban a saját nevemet láttam ráírva a boríték jobb alsó sarkára. A cikornyás betűket tekintve valahogy olyan furán éreztem magamat. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, amikor valaki egy rég nem látott kedves ismerősét véli felfedezni idegen arcok között, felébrednek benne elmúlt hangulatok, illatok, érzetek, de hiába kutat a memóriájában, nem talál benne semmit, amiben megkapaszkodhatna. Ügyetlen, csúszkáló ujjakkal felnyitottam a borítékot. Pár sor állt rajta:

Álmomban messze jártam. Egy tengerparton sétáltam, de nem mentem egyedül, mert velem jött Ő, elkísért engem. Együtt léptünk a homokban. Beszéltünk egymáshoz, de szótlan. Az élet volt a séta és hátra nézve a múltam tűnt elő.”

 Bosszúsan bámultam a papírlapra. Nem lehet más, mint egy eszelős hittérítő! Megfogtam a lapot, megfordítottam többször is, más írás nem állt rajta. Ennek még így értelme sincs! Mérgesen ráhajítottam a levelet az asztalra. Majd később kidobom. Nyűgösen odapillantottam a tévére, egy kis hangot adtam rá. Már megint háborús képek! Néhány poros egyenruhás katona. Robbantások, halottak, füst. Csak arra jó, hogy engem idegesítsen! Este szórakozni szeretne az ember! Átkapcsoltam egy másik csatornára. Éppen egy mondat vége ütötte meg a fülemet:

 „Annyi minden történt már, volt sok öröm és viszály.”

 Ismerősen csengtek a szavak. Eltöprengtem rajta, hogy honnét is? Hirtelen bevillant az agyamba egy-két mondat:

 „De ez már mind a múlté, és még nyoma sem maradt a partnak homokján. Múltam tája túl kietlen, munkám ki sem hajtott, éveim nem hoztak gyümölcsöt.”

Ez valamilyen költeményből lehetett. Nem tudom, hogyan mászott a fejembe. Nem sok versre emlékeztem tanulmányaimból. Kezdett elegem lenni a kissé nyomasztóan alakuló estémből. Úgy, ahogy van, az egész pocsék! Lehalásztam hát egy magazint a baloldalamnál levő újságtartóból, és belelapoztam. Színes képek, semmi egyéb. Aztán megakadt a szemem egy rövid, kis keretbe foglalt idézeten. Talán ez az írás érdekes. Lássuk!

Ahogy a távolba néztem, mindkettőnk nyomát felismertem. Lábunk, ahogy lépett, megjelölte, merre haladtunk. Nézd! A viharvert vidéken lábnyomod elhagyott engem!  Nehéz időkben vajon hol voltál? Hol jártál Istenem?”

 Nem gondoltam volna, hogy ilyen elvont, vallásos jellegű szövegek belekerülhetnek ebbe a felületesen szórakoztató jellegű újságba! Most végképp nem érdekeltek az ilyen csöpögős irományok.

Ezt követően kissé elálmosodva még váltogattam egy ideig a tv csatornákat, majd lassacskán elnyomott a kimerültség. Nyomasztó álomképek kezdtek el előttem peregni. Kint álltam a vasútállomáson. Minden olyan szürke volt. Mintha kiszívták volna a színeket. Fakó égbolt. Fénytelen Nap. Hirtelen egy rohanó vonat tűnt fel. Lelassított az állomáshoz közeledve, de nem állt meg. Tehervonat volt. Nyitva voltak a vagonajtók. Lassan, ahogy a kocsik elgördültek mellettem, beláttam a vagonok belsejébe. Sáros fegyverekkel volt megtömve. Még tovább gurult a vonat. Testeket láttam. Először nem volt jól kivehető. Olyan, mintha bábuk lettek volna. Nem emberek! Ijesztő volt a színük. A szürke tájban egyedül ezeknek az arcoknak és kezeknek volt színe, olyan furcsa –zöld, furcsa-kék, nem emberi bőrszín. Felpuffadt, elgyötört hullák. És most megláttam. A következő kocsiban kis testek voltak, nagyon kicsik! Istenem… hiszen ezek gyerekek! Mi ez? Mi történt velük? Mondja már meg valaki! – kiáltottam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Most vettem észre, hogy nem csak a színek, a hangok is hiányoznak. Néma csend. Zajtalan a vonat is, dermedt hallgatás mindenütt. Csak mintha a fejemben szinte némán suttogta volna valaki: Vegyi fegyver, vegyi fegyver…

Csuromvizesen ébredtem fel. Reszketett a kezem, a lábam. A szívem dobogásától még a bekapcsolva maradt tv hangját sem hallottam. Mennyi idő telhetett el? Ránéztem az órára. Csak kilenc perccel több. Azt hittem, órák voltak! Felültem. A szám kiszáradt, nyelni sem tudtam. Kell innom egy pohár vizet! Kezemet rátámasztottam az asztal lapjára. Pont a korábban odavetett levélre tenyereltem. Homályosan láttam rajta a sorokat. De mintha más elrendezésben állnának a mondatok! Felvettem, hogy elolvassam. A következő állt rajta:

Nem ezt ígérted, amikor hívtál, csábító szavakkal mást sugalltál. Hűségről beszéltél és arról, hogy nem hagysz magamra. Mégis a múlt mást mutat fel. Bajokban senki nem állt mellettem. A gyász, a kín, a harcok olyan gyakran a porig ledöntöttek.

Akkor Ő mélyen a szemembe nézett: Gyermekem, én nem hagytalak el téged! Tudod, hogy szeretlek, és mindenhol vigyázom léptedet! Ott a viharvert vidéken bajokban és szenvedésben azért látsz a homokban csak egy pár lábnyomot, mert karjaim hordoztak!!”

Nem értettem. Pontosan emlékszem rá, hogy nem ezek a gondolatok voltak a papírra írva.

És akkor egyszerre minden olyan világos lett! Tudtam, hogy ki írta a levelet. Tudtam, hogy ezek a mondatok összetartoznak. Összetartoznak mindazzal, amit a tv-ből is kihallottam, amit az újságból elolvastam, amit álmodtam. Összetartoznak mindazzal, ami a tudatom legmélyéről akart nekem üzenni.

Üzenni?

Igen. Azt, hogy ébredjek fel!

Átdolgozás a Diákszem archívumából

SZÓLJ HOZZÁ!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s