Ünnep

Csak néhány nap van vissza karácsonyig, a szeretet és az öröm ünnepéig.

Hamvas Béla két lényegi pontját emeli ki az ünnepnek, azt „hogy a hétköznap értelme itt lepleződik le, s hogy a légkör isteni jelenléttel telik meg.” Ugyanis az ünnep egy magasabb szintű létezés, egy közösségi állapot, ami az önzés feláldozásával valósul meg.

Az egész földkerekségen, a teljes történelmünk során, nem volt és nincs olyan emberi kultúra, ahol ne lennének ünnepek. Mi lehet ennek az oka? Annyira fontos lenne, hogy nem helyettesíthető semmivel? Ma mégis úgy tűnik, mintha eredeti értelmét és szerepét veszítené el. Talán csak az érintetlenebb közösségek őrzik még tisztán. Például Erdélyben fennmaradt az a képzet, hogy az ajándékot az angyal hozza és nem a konzumtélapó, még érezni lehet valamit az ünnep titokzatosságából és szakralitásából. Tovább a teljes cikkre

Békés ünnepeket kívánnak a Mátyás Times szerkesztői!

Karácsonyi előkészületek hevében

December eljövetelével kidíszítjük otthonainkat, az ablakokra, fákra égő fénysorokat aggatunk, az üzletek kirakatai karácsonyi színekben és fényekben pompáznak, a rádiókból karácsonyi dalok szólnak, a kávézókban fahéjas ízesítésű teákat kortyolunk, karácsonyi illatok hevében fűszeres mézeskalácsot sütögetünk és bizakodunk benne, hogy fehér karácsonyunk lesz az idén…

Ezek az apró momentumok idillikussá, hangulatossá, meghitté és szeretettelivé varázsolják a mindennapokat.

Az évek jönnek és mennek, de a karácsonyi készülődés és várakozás pillanatai mindig ugyanolyan jó érzéssel töltenek el bennünket. Rohanunk karácsonyi ajándékokért, töprengünk azon, mi legyen az ünnepi menü szent estére, fergetegesen készülődünk az év legszebb ünnepére. Az adventi koszorún minden hét vasárnapján meggyújtunk egy gyertyát, s minél több gyertya ég, annál közelebbi vagyunk az ünnepekhez.

Hamvas Béla – Szeretet

Miért is aggódom?

Hamvas Béla azt írja, hogy a szeretet a léleknek a lélek iránti érzékenysége. De mégis, milyen az igazi szeretet?

Hajlamosak vagyunk rá, hogy ha egy jó barátunk nem elérhető néhány napig, nyugtalanítóbbnál is nyugtalanítóbb gondolatokat kezdjünk el melengetni magunkban. Még a mindig pozitívan gondolkodó ismerőseink fejébe is alattomosan bekúsznak ezek a kígyószerűen szorongató érzések, legfeljebb ők nem adnak kételyeiknek hangot.

De vajon honnan származnak ezek a félelmek? Honnét jön az aggodalmaskodás gyomrot összerántó impulzusa? Ez a külvilágból jövő inger? Vagy a  félelmek belülről támadnak minket? Ez lenne az igazi szeretet jele?

Önmagunk alapos vizsgálata korántsem elhanyagolható momentum. Úgy fest, hogy ebben a témában sem kerülhetjük meg az önismeretet.

Én úgy vélem, hogy sokszor a saját magunkba vetett bizalom hiánya, a belső lelki bizonytalanság felelős a szerzetteinkhez való néha már-már eltúlzott ragaszkodásért. Bizalmatlanságunk is ebből származik. Párkapcsolatainkba is beépülnek ezek a félelmi minták. Miért nem tudunk magunkba annyira bízni, hogy elhiggyük, a szeretett személy okkal választott minket? Talán gyermekkorunkban ezeket a viselkedési sémákat láttuk szüleinktől? Féltékenység, aggodalom, számonkérés, bizonytalanság, vádolás, követelés, félelmek, agresszivitás – és persze mind ezt továbbra is a szeretet nevében.

Viselkedésünk sokszor a tudattalanság mezején kóvályog, és a sztereotip, több generáción át továbbított érzelmi és viszonyulási sablonok mozgatják.

Tehát itt az idő kilépni az érzelmi gyerekcipőből! Ne engedjünk a belső félelmeinknek, legyünk figyelmesek és tudatosak önmagunk és ez áltál a másik ember felé is. Mert gondoljunk csak bele, hogyan várhatjuk el mástól a feltétlen bizalmat, ha saját magunkban sem bízunk?

A bizalom, az igazi szeretet, a hit, a tudatosság mind olyan potenciák, amiket a másban mindaddig hiába keresünk, amíg magunkban nem ébredt fel!

Marsovszki Nadin
12. b

Marslakó a Földön?

Mi lenne, ha egy marslakó lejönne a Földre? A sok reklám láttán vajon mi lenne a véleménye rólunk, kamaszokról? Tetszenénk neki? Vagy annyira megrémülne, hogy hanyatt-homlok menekülne vissza a Marsra? Ha egy kicsit megpróbáljuk kívülről nézni önmagunkat és a világot, ahol élünk, talán megkapjuk a választ a kérdésünkre.

Gondoljunk bele, mennyire meglepődne már csak azon is, hogy bármerre menne, úton-útfélen reklámokba botlana. Hirdetőoszlopok, plakátok tömkelege fogadná, nem beszélve a tévében, rádióban, újságokban látott-hallott reklámmennyiségről.

Biztos furcsállaná, hogy hogyan lehet egy margarinra – Flora pro.activ – azt mondani, hogy „szívem választottja”, vagy mit jelent a joghurtreklámban megjelenő „Bifidus Actiregularis L. Casei Defensis”, és miért pont vacsoraidőben reklámozzák a „jobbnál jobb” hashajtókat?
De vajon mit gondolna a kamaszokról? A reklámok alapján biztosan valami olyasmit, hogy mi mindannyian frissen, kipihenten, kisminkelve, „hollywoodi” mosollyal, a legújabb divat szerint felöltözve ébredünk, majd egy „Jó reggelt!” keksz elfogyasztása után – ami mellesleg „délig tartó lendületet” biztosít – beülünk az „Axe” illatú – amitől az angyalok is bűnbe esnek – tökéletes kinézetű barátunk mellé a vadonatúj sportautójába, és meg sem állunk az iskoláig. Ahonnan aztán pár, szóra sem érdemes óra után ki is szabadulunk, és – mivel milliomosok vagyunk – a fél délutánunkat plázázással töltjük. Ezek után tornabemutatóra kellene mennünk, de görcsölő hasunk megakadályoz benne. Illetve csak megakadályozna, ha „lenne időnk a fájdalomra”. De természetesen nincs. Így bevesszük az azonnal ható „Algoflex M”-et és folytatjuk a délutáni programunkat, mintha mi sem történt volna.
Este aztán jól bevacsorázunk – úgyis mindig kéznél van az Espumisan gyöngy -, megmossuk a hajunkat az új „Garnier Fructis tápláló samponnal”, bekenjük magunkat „L’Oréal Paris Nutrifit” testápolóval – mert megérdemeljük – és lefekszünk aludni a kényelmes „Dormeo” matraccal bélelt ágyunka, hogy másnap kipihenten kezdhessünk mindent elölről.
Ezek után azt gondolom, hogy ha egy UFO esetleg idetévedne, csak azután kapcsoljuk be neki a tévét, miután közöltük: „a nyugalom megzavarására alkalmas képi elemek következnek, megtekintését 18 éven aluliaknak nem ajánljuk”.

Perusza Eszter (9. A)

Álmomban messze jártam

Nem szoktam sokat tűnődni a világ dolgain. Szeretem a sportot, a lovaglást, hobbim a horgászat, no és nem vetem meg a jó kis bulit sem természetesen. Valahogy a hétköznapok és a realitások embere vagyok. Ki nem állhatom az álmodozókat! Az üres fecsegés untat. Egyszer élünk – ez a mottóm! Eszemben sincs izgatni magamat a világ problémáival. Mások dolga, nem az én bajom. Engem mindenki hagyjon csak békén, nem célom, hogy megváltozzak! – Sokáig ezeket a nézeteket vallottam. De nemrégen valami furcsa, számomra megmagyarázhatatlan dolog történt velem!

Egyik estefelé, miután hazaérkeztem fáradtan, ledobtam a cipőmet, végig vágódtam a kanapén. Nyomkodtam a tv távirányítójának a gombjait. Egy csomó dögunalmas csatorna magakellető, dömping műsora áradt rám. Aztán hirtelen úgy döntöttem, hogy legyen a hírek! Nem árt a mai világban, ha van az embernek egy kis tájékozottsága a napi eseményekről. Beillesztettem egy jókora díványpárnát a hátam mögé, kényelmesen elhelyezkedtem a puha párna mélyedésében. Elmélázva rátekintettem a tv képernyőjére. Semmi érdekes. Az asztallap felé kotorásztam, hogy levegyem a mai postával érkezett leveleket és csekkeket, lusta voltam igazán megmoccantani a berozsdásodott izületeimet, így nem igazán sikeredett a manőverem, és néhány papírlap lepottyant az asztal alá. Szerencsére épp az ágy lábánál landoltak a lapok, így mindennemű megerőltetés nélkül fel tudtam markolászni a szőnyegről mindet. Egyszer csak különös, mégis ismerősnek tűnő kézíráson akadt meg a szemem. Egy levél volt az, amin a feladó címe nem szerepelt. Kissé dőlt, régies írásmódban a saját nevemet láttam ráírva a boríték jobb alsó sarkára. A cikornyás betűket tekintve valahogy olyan furán éreztem magamat. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, amikor valaki egy rég nem látott kedves ismerősét véli felfedezni idegen arcok között, felébrednek benne elmúlt hangulatok, illatok, érzetek, de hiába kutat a memóriájában, nem talál benne semmit, amiben megkapaszkodhatna. Ügyetlen, csúszkáló ujjakkal felnyitottam a borítékot. Pár sor állt rajta: